Fájdalom, keserű magány Végtelen gyilkos homály Kietlen poros úton jár Egyszer majd önmagára talál Két hegycsúcs közt a fellegvár A sóhaj sem visszhangzik már Vérző szív, és egy sápadt arc Ez volt az utolsó... harc! Csillogó szempár, mi lelkembe néz Két kósza könnycsepp, ennyi az egész Talán a véletlen, talán a kegyetlen világ... (vette el azt az érzést, ami mindig sorára vár) Talán a képzelet, talán egy nem létező száj (mondta el, hogy mit érezzek, amitől kevésbé fáj) Talán a létezés, talán, hogy érzem azt, hogy ég (ég és föld, amit érzek s mit érzek, hogy érezhetnék) Ne várd el tőlem azt, hogy ellenség légy Várnék még, de ennyi most már tényleg elég Két hegycsúcs közt a fellegvár A sóhaj sem visszhangzik már Vérző szív, és egy sápadt arc Ez volt az utolsó harc! Zöld falevél, fújja a szél Egymaga jár és kél Száz kicsi dallam, száz üres szó Mindig ugyanaz mégsem jó Egy kopott téglafal Vár volt talán, vagy csak őrzi a testet Erdő sötét árnyai Védő kart nyújtanak, átölelik a lelket Kívül az ember, belül csak egy gyermek Mindkettő úgy tesz, mintha másik lenne Egyik a falon kívül, másik a falon belül vár Hogy mire, az neki is talány... Álmok szigetén, felhők peremén Ringó képek Szállok sebesen, mégis kevesen Érzik a véget Őrök hadai, város falain Fegyvert fognak Kormos menedék, szálló lövedék Nem léteznek... Egyszarvúk és vámpírok közt Csillogó réteken látom e Tündérföldről szóló mesét még.. De ennyi elég! Szív... amit földhöz csaptak Lét... amit eltiportak Dal... ami nem szól többé már... Vár... ami összeomlott Kép... amit foltot hagy Az érzés, mely messze száll... Vég nélkül azt kérdem, miért? Nincs szív, hát nincs veszteség Kezdet a fájdalmas vég Utolsó zord ölelés...