---

Hogy továbbállnak újra egyszer,

pillantásom előreküldve,

kezem árvultan emelem fel,

s kereslek, feléd menekülve,

kinek mélyes mélyen szívemben

emeltem szent oltárokat,

hogy hangodat

újra halljam, szólítson engem.

S izzik rajtuk: Az ismeretlen

istennek! - ez, mélyen bevésve.

Övé vagyok, bár latrok seregébe

tartozom most is mind e percben:

övé - és érzem kötelékem,

mely harc közben lehúz, lefog,

s megfuthatok,

mégis őt szolgálom egészen.

Úgy ismernélek, Ismeretlen!

Téged, mélyen lelkembe nyúlva,

életem, mint viharzás, összedúlva,

Megfoghatatlan, Rokonom benn!

Úgy ismernélek, szolga lényed."

Sötét éjben találtam rá újra,

a legcsöndesebb óra menedéke

őrzi titkát a fekete istenségnek.

Félelem járta át testem, a titkok

őrzőjének testét...

Én vagyok a legcsöndesebb óra...

Bennem egyesül ki nem mondott rettegés

És a legmélyebb mélység

Én vagyok, ki árnyékban született

Egy sötét világban, melyet saját

kezünkkel pusztítunk, mint legősibb

ellenségünket.

Bennem egyesül sötétség és fény

Én vagyok

Ki most is rohasztja az élet fájának gyümölcsét

Van aki fél a haláltól és van aki várja

Van aki retteg az ismeretlentől

S van ki képtelen elfojtani kíváncsiságát

Sebek, melyek lelkemben estek

S az érzelmek lassan kivesznek

Fájdalom az úr, gyötrő kínok mindenütt

Temetői hangulat...

Éjszaka van, hűvös, gyilkos éjszaka

Az élet egy utazás a pusztulásba...